Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Ír farkaskutya

 Ír farkaskutya

Az utcán szembejövő ír farkaskutya ritkán hagyja hidegen az embereket. Nem csoda, hiszen a póniló nagyságú eb még a legendás méretű német dog méretein is túltesz, legalábbis ami a magasságát illeti. Az átlagember persze ritkán látja benne a nemesek egykori kiváltságos kísérőjét, sokkal gyakrabban nézik valamilyen egzotikus, de eredeti megjelenésű keveréknek, így nem csoda, ha rendszerint megdöbbennek azon, hogy a böhöm óriás valójában egy agárfajta.

 

Az ír farkaskutya igen tiszteletreméltó múltra tekint vissza. Már a Krisztus előtti időktől készültek róla feljegyzések, de a történelem folyamán gyakorlatilag az ókori görögöktől kezdve a rómaiakon át, majd később angol, skót, francia, svéd, dán, perzsa, spanyol uralkodók is ismerték, és mint rendkívül értékes főúri ajándékot tartották számon. A leírásokban szinte kivétel nélkül impozáns megjelenésű, nemes állatként említik, mely félelmetesen gyors és erős, ugyanakkor fejedelmien méltóságteljes és roppant intelligens.

 

A történelem viharában

Mivel a fajta története szorosan összefügg az ír népével, természetesen osztozott annak hányattatásaiban is. A kelta elődök és az ír nemesek is leginkább nagyvad (vadkan, szarvas, farkas) vadászatára használták. Termetük, megjelenésük, természetük miatt igen nagy megbecsülésnek örvendtek ezek a hatalmas kutyák, tenyésztésük ezidőtájt virágzott. később aztán egymást érték a súlyosabbnál súlyosabb csapások. Írország angol megszállása, a szigetet sújtó éhínség, a farkasok eltűnése miatt saját hazájában már-már a kihalás veszélyeztette a fajtát.

A XIX. századi ír történelemre a nemzeti öntudat megerősödése volt jellemző, ami automatikusan magával hozta az ír farkaskutya feltámasztásának, vagy inkább újjáélesztésének igényét. Ennek legjellegzetesebb alakjai H. D. Richardson, de leginkább egy bizonyos Graham kapitány volt. Richardson állítása, mely szerint az ír farkaskutya, valamint a skót szarvasagár valójában ugyanazon kutyafajta két különböző típusa, nyilván nem hagyta hidegen Graham kapitányt, aki a fajta feltámasztásához olyan skót szarvasagarakat használt, melyek magukon hordozták az ősi ír farkaseb jegyeit (nagyobb, robosztusabb, impozánsabb megjelenés, markánsabb fejtípus). Az általa tenyésztett ír farkasok tekinthetők az új korszak etalon-kutyáinak. később, 1885-ben megalakította az Irish Wolfhound Club-ot, azaz az Ír Farkasagár klubot, és haláláig a fajta nemesítésén és népszerűsítésén fáradozott. Intelmei, melyekkel átadta a stafétát az őt követő generációknak, máig érvényesek maradtak: "A testület ne javasolja tenyésztésre a törékeny vagy gyenge kutyákat. Az ideális kutya gyors, határozott, ugyanakkor hangtalan mozgású. A mellkas legyen nagy, hogy a tüdő és a szív szabadon dolgozhasson. Javaslom a bíróknak továbbá, hogy a rövid vagy hiányos szőrzetű, illetve a határozatlan, nem elég temperamentumos, vagy örökletes betegségeket hordozó kutyáknak díjat ki ne adjon semmilyen osztályban". A II világháború természetesen ismét visszavetette a tenyésztést, de utána ismét kedvező időszak következett az ír farkaskutyaszámára. Sok kiváló példány jellemezte ezt az időszakot.

 

Farkas vagy agár?

Úgy tűnik, hogy az ír farkaskutyák tulajdonosai, tenyésztői már régen lemondtak arról, hogy kutyájukat a laikusok agárként ismerjék fel. Általában rezignáltan veszik tudomásul, hogy rendre lekeverékezik e nemes állatokat, akik egész lényükben hordozzák az agárfajtákra általában jellemző sajátos karaktert, mely minden agártulajdonost (legyen az angol, afgán, olasz, magyar agár) rabul ejtett. Eredeti elnevezése beszédesen hordozza e jellegzetességet, hiszen az Irish Wolfhound ír farkasagarat jelent. Érdekes, hogy közeli rokona, illetve Richardson szerint "tájtípusa", a Scottish Deerhound, vagyis a skót szarvasagár - mely hazánkban alig-alig ismert - magyar elnevezésében mégis megőrizte agár mivoltát. Persze az ír farkaskutya vagy az "ír farkas" még mindig jobb, mint amit egy igen tekintélyes kutyás lexikonban olvastam róla, ahol "ír farkaskuvasz" névvel illették...

A nyelvi sajátosságoktól eltekintve, az nem véletlen, hogy a "farkas" mindenütt megtalálható elnevezésében. Nem mintha egy kifejlett szarvas vagy vaddisznó elejtése nem lett volna tiszteletet érdemlő feladat, a farkas elleni sikeres küzdelem azonban egyfajta mércét jelentett, még akkor is, ha általában többedmagával vadásztak rájuk, ahogy az agarakkal szokás. Nevében tehát a "farkasölőknek" kijáró tisztelet jelenik meg, noha testalkatra is igen közel áll egykori ellenségéhez. Konrad Lorenz "Ember és kutya" c. művében képletesen úgy festi le a farkas fizikumát azok számára, akik még testközelből nem tapasztalhatták, hogy legjobb, ha elképzelnek egy német dog méretű kutyát, foxterrier keménységű izomzattal. Nos, nem tudom, hogy a professzor annak idején találkozott-e ír farkaskutyával, de az imént tőle említett leírás szakasztott, mintha rá illenék... A különbség csupán annyi, hogy az ír farkasok magasabbak a dogoknál, ezzel az adottságukkal még a Guiness Rekordok Könyvbe is bekerültek.

 

Arisztokraták kutyája, kutyák arisztokratája

Bár fejformája némileg szélesebb és erőteljesebb a szokványos keskeny agárfejnél, testalkatában és viselkedésében az ír farkaskutyakifejezett agárjellegzetességeket mutat. Tartózkodó, arisztokratikus karaktere miatt előkelő kedvencnek számított kifinomult nemesi udvarokban. Az ír farkas alapvetően csöndes, jámbor, visszahúzódó alkat, aki legszívesebben halkan elmélkedik egy számára is kényelmes kanapé legmélyén. Monumentális méreteit elnézve szinte paradoxon, hogy ez a hatalmas kutya szinte észrevétlenül el tud tűnni a lakásban. Ehhez persze megfelelő méretű lakóhely is szükségeltetik, mert például egy 39 négyzetméteres panel garzonban legfeljebb csak úgy tud megfordulni, ha kinyitjuk neki a bejárati ajtót...

Egy ír farkassal való találkozás a szabadban valódi kalandot jelent kutyás és nem kutyás ember számára egyaránt. Magabiztosan kimért viselkedésében nyoma sincs semmi kihívó arroganciának. Erre persze nem is igazán van szüksége, hiszen puszta megjelenése tekintélyt kelt emberben és kutyában egyaránt. Saját terrier kanomat - aki egy kis karakánságért nem megy a szomszédba - felnőtt korában kétszer láttam elbizonytalanodni másik kutya miatt; az egyik ilyen kutya egy ír farkas volt. Az erdőben sétálva akadtunk össze az óriással, aki az azonos nemű, tisztességesen szocializálódott kutyák között megszokott szertartásnak megfelelően, "felhúzott sisakrostéllyal" közeledett airedale-emhez. A magát kihúzó kutya lovagias megjelenése higgadt önbizalmat sugárzott. Ahogy szemtől szemben megálltak, kutyám addig - és általában - magabiztosságot tükröző faroktartása megváltozott: kurta farka lassan a hátvonal szintjére ereszkedett, jelezve, hogy elismeri a másik fölényét. Az ír "égimeszelő" mindezt nyugodtan konstatálta, majd puha mozdulatokkal egy közeli fához lépett, és megjelölte azt. Rutinos viselkedéséből jól látszott, hogy számára csak a megszokott koreográfia szerint zajlottak az események.

 

Fenséges vágta

Az ír farkas általában türelmes leereszkedéssel szemléli még azt is, ha egy-egy kisebb kutya - azaz bármilyen más fajtájú eb - provokálni próbálja. Többnyire nem veszi fel a kesztyűt, de ezzel mindenki csak jól jár. Hallottam én már whippetről, ami játszi könnyedséggel borított meg egy közel kétszer súlyosabb angol buldogot, vagy magyar agarakról, akik villámként bántak el rottweilerekkel, kaukázusi juhászkutyákkal. Sokan pórul jártak már, akik alábecsülték az agárféléket, és heccből rájuk uszították agresszív kutyájukat. Nem szabad elfelejteni, hogy az agarak nemcsak a zsákmány utolérésében, hanem villámgyors megölésében is jeleskednek. Ezt a képességüket sajnos a kutyák közt kialakuló rangsorviták során is képesek kamatoztatni. Harcmodorukra, a villanásszerű harapás-tépés-elugrás kombinációjára más fajták nincsenek felkészülve, és ha nem tudnak biztos fogást találni rajtuk (általában nem tudnak), gyakran súlyos, esetenként halálos sebesüléseket szenvednek el. Mindezt az ír farkaskutyára vonatkoztatva, el lehet képzelni, hogy mi történhet ott, ahol sikerül kizökkenteni egy agáróriást a béketűréséből. Szerencsére azonban ilyen esetek alig-alig fordulnak elő, mert e fajta képviselői igen toleráns természetűek.

Ami még a puszta látványánál is nagyobb élmény, az az ír farkas megfigyelése mozgás közben. Szinte valószínűtlen, hogy ez a gigászi méretű kutya milyen hihetetlenül elegánsan és nesztelenül képes mozogni ügetésben, vágtája pedig... hát az valóban lebilincselő látvány! Ilyenkor érti meg az ember a nemeseknek a fajta iránti kiemelt vonzódását. Fantasztikus fizikai képességei közé tartozik még az ekkora kutyától szokatlan rugalmasság és rendkívüli hajlékonyság. Eme mindkét adottságának fontos szerepe volt egykoron a nagyvadakkal való küzdelemben.

A fajta emberrel szemben tanúsított agresszív viselkedése sosem volt kívánatos, sőt a tenyésztésből való kizárást vonta maga után, ezért érthető, hogy noha tekintélyt parancsoló mérete, büszke tartása önmagában biztonságot jelent, az ír farkas alapvetően nem alkalmas őrző-védő feladatok ellátására. Tény azonban, hogy gazdája reakcióiból pontosan fel tudja mérni, hogy a házhoz érkező idegent hogyan fogadja. A várt vendégeket barátságosan üdvözli, a hívatlanul érkezőket pedig kifejezett tartózkodással fogadja. Házőrzésre is csak feltételesen alkalmas. Erre legfeljebb ott használható, ahol elég a lélektani hadviselés is, mivel agárszokás szerint általában alig-alig ugat.

 

Giga-öleb

Volt már szó számtalan agár-jellemvonásról, melyek közül nem szabad kifelejteni az ír farkasokra abszolút jellemző családcentrikus szemléletet, és az emberhez való gyöngéd ragaszkodást. Ha tehetné, boldogan belegömbölyödne gazdája ölébe, de ez legfeljebb 2-3 hónapos koráig lehetséges, mindenesetre semmiképpen sem javasolt bármilyen hasonló attrakcióra rászoktatni növendék korában. Fiatalon ugyanis esetleg még aranyos, ha az ifjú ír farkaseb örömében felugrál gazdájára, ám ha mindezt felnőttként teszi majd, annak kiadós lumbágó vagy gerincsérv lesz a vége. Ha pedig a gazdát váratlanul éri a "támadás", akkor még a tisztítószámlák is meg fognak emelkedni.

Mivel roppant érzékeny lelkivilágú, képes azonnal lereagálni gazdája aktuális lelkiállapotát. Ezért bármilyen ír farkassal kapcsolatos foglalkozást csak nyugodt hangulatban javasolt végezni, mert ellenkező esetben a kutya enerváltan, bizonytalanul és kedveszegetten viselkedik majd. A gazda türelmes, nyugodt hozzáállásával azonban a problémamentes együttéléshez szükséges szabályokat egyébként játszi könnyedséggel elsajátítja.

Bár léteznek kutyaiskolára járó ír farkasok, sőt állítólag van köztük IPO vizsgás is, az emberek idővel kénytelenek ráeszmélni, hogy nem "egy kutyát", hanem egy ír farkaskutyát vásároltak. Sokan legyintenek erre, és ezért egyszerűen lehülyézik ezeket a kutyákat, pedig szó sincs arról, hogy híján lennének az intelligenciának. Az a lényeg, hogy ezt a fajtát világéletükben társként kezelték gazdái, és nem várták el tőle, hogy parancsra feltétel nélkül és mindig engedelmeskedjék. Egyszerűen csak élvezték kulturált, különleges lényüket maguk körül. Manapság is így, társként kell és szabad őket kezelni, a társát pedig nem utasítgatja, ugráltatja állandóan az ember... A gazdik azért általában hamar feldolgozzák ezt a felismerést, és belenyugszanak, hogy ebükből sosem lesz "ül-áll-fekszik"-típusú robotkutya. Megmarad odaadóan kedves, megbízható óriásnak, aki szeretetből, és nem fegyelemből engedelmeskedik. Ez is a sokat emlegetett "agárság" része.

Bár az ír farkasok különösebb nehézség nélkül képesek elsajátítani a kulturált viselkedés alapjait, létezik egy helyzet, amiben teljesen levedlik minden úri jó modorukat, ez pedig a mezőn előttük felpördülő nyúl vagy őz látványa. Hiába, olyan ez egy agárnak, mint trombitaszó a csatalónak. Ilyenkor lefoszlik róluk minden kimértség, fegyelmezettség. Hatalmas izmaik dinamitként robbannak, és röpítik a fújtató, dübörgő óriásokat. Ilyenkor olyan pompás látványt nyújtanak, hogy némelyik gazda még arról is elfeledkezik, hogy ciklámenszínű fejjel (és valljuk meg, tök feleslegesen) üvöltözzön kutyái után.

Persze semmiképpen sem ajánlott ilyen hajszákat engedni kutyáinknak, de aki ír farkaskutyát, vagy bármilyen agarat tart, minden bizonnyal átélt már hasonló szituációt. Erre talán egyetlen megoldás létezik: a megelőzés. De gazda legyen a talpán, aki ír farkaskutyája éles szeme előtt észreveszi a fűben fészkelődő zsákmányt, és még az ugrás előtti pillanatban - szóval vagy fizikailag - megállítja a kutyáját! Persze a pórázon sétáltatás mindent megold, de hosszabb távon nem szabad megfosztani ezeket a csodálatos, futásra született kutyákat a szabad mozgás örömétől.

 

Az extrémitás árnyoldala

Sokan azt gondolják, hogy ekkora kutyatartásához minimum vágóhidat kell üzemeltetni, pedig az ír farkaseb tartása során talán a táplálék mennyisége okozza a legkevesebb problémát. Agár típus, tehát többnyire keveset, és azt is válogatva eszik. tulajdonosai kifejezetten rossz evőnek tartják. Csak összehasonlítás végett: egy kifejlett ír farkas a maga 90 centis marmagasságával, 65 kilójával kevesebbet eszik, mint egy német juhászkutya.

A több probléma inkább az extrém méretből adódik, ami a "szokványos" nagytestű fajtáknál megszokott gondos odafigyelésnél többet, extrém odafigyelést igényel. A növendékkori táplálás mindent eldönt. Egy életre megalapozhatjuk vele kutyánk egészségét, vagy akár meg is nyomoríthatjuk szegény párát. Mivel nemcsak rendkívül nagyra növő fajta, de ráadásul még hosszú végtagokkal is rendelkezik, ezért a felnevelése során két dologra kell kínosan ügyelni: a magas beltartalmi értékű, de a hirtelen növekedést megakadályozó, visszafogott takarmányozásra, és a mérsékelt, korlátozott mozgatásra. Táplálása során a kalcium és foszfor, valamint az ízületek fejlődését támogató kiegészítők sem nélkülözhetők. A felnevelés közvetlenül kihat a vázrendszer alakulására, és arra kell törekedni, hogy a lehető legkisebb terheléssel és legkevésbé erőltetve, siettetve segítsük teljes kifejlődését. Felnőtt korában már csak a gyomorcsavarodásra kell ügyelni, ezért ekkor két részletben ajánlott etetni.

Ismert tény, hogy sokkal kisebb fajták is hadilábon állnak a csípőízületi diszpláziával, ezért nem csoda, ha az ír farkas méretei megkövetelik a tenyésztőktől a korrekt csípőjű egyedek párosítását, a leendő tulajdonosoktól pedig a gondos tenyésztő kiválasztását. tudósok vizsgálatai szerint az agarak genetikusan nagyobb szívvel rendelkeznek, mint a többi fajta. Ez azt jelenti, hogy szívük 1,2-1,4%-ot tesz ki testsúlyukból, míg más fajtáknál ez az érték hozzávetőlegesen 0,8%. Nem tudni, hogy önmagában ebből, vagy az ír farkaskutyaméretéből adódik, de bizony a célirányos szűrés nélküli tenyészetekben előfordulnak a genetikai szívproblémák e fajta esetében. Sajnos az sem tagadható, hogy az ír farkasok fájdalmasan rövid életűek. Bár akadnak köztük 9-11 évet megélt veteránok is, többségük 7-8 éves korában szenderül örök nyugalomra.

Ahhoz, hogy igazán szép, rusztikus, izomzatát és formáját kiemelő külseje legyen, az ír farkaskutya bizony szőrzetápolást igényel, szakszerű és rendszeres trimmelés (a bőrben maradt elhalt szőrszálak kitépkedése) formájában, mely a kedvencként tartott egyednél évi 2-3 alkalmat jelent, a kiállítási példányoknál viszont havi rendszerességgel szükségeltetik.

Nagyon nehéz definiálni, milyen is az ideális gazda az ír farkaskutyaszámára. Mindenekelőtt tágas térrel (lehetőség szerint nagy kerttel) kell rendelkeznie. Alapvetően olyan kiegyensúlyozott és türelmes alkatnak is kell lennie, mint amilyen az ír farkas maga. Mindemellett szükséges, hogy olyan gondoskodó gazdi is legyen, aki sok áldozatot hajlandó meghozni kutyájáért. Ha mindezek teljesülnek, akkor lényeges, hogy ez az ember olyan kutyát akarjon tartani, aki nem rabszolga, hanem a család nyugodt, kedves és egyenértékű tagja.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.