Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


." A TIBETI MASZTIFF TÖRTÉNETE

TIBETI MASZTIFF ÁBRÁZOLÁS

Aligha van még egy olyan kutyafajta, mely körül annyi titok lappang, melyet annyi mítosz övez, mint a do-khyi! Tibet mindig is a külvilágtól elzárt ország volt - ma is az. Európai csak ritkán tekinthetett be a Himalája hegylánca mögé, és ha igen, akkor is csak egy pillantásra. Mintegy 80 éve van valóban megalapozott ismeretünk a tibeti masztiffokról, noha már jóval régebben is írtak róluk. A tibeti masztiff egyike a legrégebbi kutyafajtáknak, hacsak nem a legrégibb a nyomon követhető utazók leírásai és a kynológiai irodalom alapján. A hazájában do-khyinak nevezett eb nyilvánvalóan a Himalája felföldjén kialakult házikutya-forma. Nem tudjuk, honnan vándoroltak be a kutya elődei a tibeti felföldre, de a do-khyi nemcsak Tibetben, hanem a határos területeken, így Nepál, Sikkim, Bhutan és Észak-India hegyi falvaiban is előfordult hasonló formákban. Nyelvtudományi kutatások alapján, feltehető, hogy az ókori szerzők (Arisztotelész, Hérodotosz, Megasztenész, Strabon és mások) által gyakran megemlített erős és igencsak vad "indiai kutyák" a tibeti felföldről származnak, akik innen jutottak el egészen a perzsákig és az asszírokig. Valamennyi nehéz testű kutyafajta őstípusának tekintették, noha ehhez nincs zárt bizonyítási lánc. A népek vándorlásán kívül a háborús viszályok is lehetővé tették ezeknek a vad, harcias kutyáknak a további terjedését. A görög, majd később a római hadsereg tovább növelte a kutyák elterjedését Nyugat-Európában.Ne feledjük, hogy a fajtáról alkotott fogalmunk eléggé újkeletű, ráadásul jellegzetesen európai gondolkodásunkat tükrözi. Igazából a külső jegyekre terelődött figyelmünk, míg régebben ezekre csak annyiban fektettek súlyt, amennyiben segítették egy-egy feladatkör ellátását. Sok jel utal azonban arra, hogy Tibetben a kutyáknál is figyeltek a tartalom és forma, külcsín és belbecs egységére.

 

A legrégebbi híradások:

A legkorábbi masztiffszerű kutya ábrázolása időszámításunk előtt 2200 körül keletkezett, a babiloni dombormű póniló méretű kutyát vezető vadászt ábrázol. A kutyák méretéből arra lehet következtetni, hogy ők döntötték le a lovakat, melyeket a vadászok lándzsáikkal megsebesítettek.  Krisztus előtt 2000 körül keletkezett az a XII. egyiptomi dinasztia Antef-AA uralkodójának idejéből származó fafaragás, amelyen észrevehetjük hogy a négy kutya közül az egyik kutya a másik háromhoz viszonyítva masztiff-arányokkal rendelkezik. Nem kisebb kutyás szaktekintély, mint Edward C. Ash állítja, hogy az egy masztiff-tipusú kutya. A kutya neve "feketé"-t jelent, ami Ash szerint "kétségtelenül a színre utal". Ez az egyiptomi kutya nyakörvet visel, Tibetben pedig minden értékes és többnyire fekete színű masztiff generációkon keresztül ilyen nyakörvet hordott, hogy megvédjék a torkát a harcban.

 

 

 

 

 

 

 A

Krisztus előtt 1121-ben a Kína nyugati részében élő liu nép egy Ngao nevű ebet küldött ajándékba császárának, Wou-Wangnak. A kutya állítólag négy láb magas volt, és arra volt idomítva, hogy mindenféle bőrszínű emberre vadásszon. A Ngao név egyébként itt is a kutya színére utalt, ugyanis azt jelenti: "fekete"

Strebel szerint (1905) a tibeti masztiffok képe i.e. 1000-ben jelenik meg a Himalájában, Zanskar királyságban, egy határkövön. Ezek a sziklafaragások tibeti masztiff tipusú kutyákat ábrázolnak emberek társaságában. A szobor egy nyilvánvalóan nagy, hosszú szőrű, kunkori farkú, álló fülű ebet ábrázol. (Az is lehet, hogy a fülek kupírozottak.) A kutya félreismerhetetlen, ha nem is kifejlett dogjegyekkel rendelkezik. Nyaki sörény nem látszik a képen, noha a tibeti kutyát mindig így írják le.

A British Múzeumban őrzik az időszámításunk előtt 850-ből származó ninivei domborműveket, melyeken erős felépítésű, hatalmas csontozatú, nagy fejű harci kutyák láthatók. Asszurbanipal ninivei palotájának falain látható domborműveken a király és szolgálói vadászatra készülődnek, nagy testű kutyáikkkal vadlóra vadásznak. Szintén a király palotájából származnak olyan, valószínűleg művészek által alkotott terrakotta szobrok, melyek ugyanilyen nagy, erős kutyákat jelenítenek meg. A kutyákat a szobrokon "szőrös" nyakörvben ábrázolják, ami kétségtelenül egyik oka annak, hogy a masztiffokat időnként az oroszlánokhoz hasonlították. A tibeti masztiffok nyak körüli szőrének durvasága ma is a fajta tipusjegye, amit a tibetiek jakszőrből készült nyakörvvel igyekeztek még hangsúlyosabbá tenni.

A görög Ktesziász (Kr. e. 416-399), aki a perzsa udvarban orvoskodott, olyan mesés állatot írt le, amely félig kutya, félig madár, és a magas hegycsúcsokat őrzi. Ha megfosztjuk szárnyaitól a szörnyet, akkor bizony egészen jól illik a leírás a do-khyira, még a mellén és lábán lévő rőt­barna foltok is megegyeznek.

Megasztenész (Kr. e. 327) a görög nyelven megjelent legrégebbi indiai útleírás, az "Indica" szerzője leírja az "indiai kutyákat": nagyok, erős csontozatúak, fejük busa, pofájuk széles, fülük lelóg.

Hérodotosz (Kr. e. 485-425) szerint Babilonban is indiai kutyaként emlegették. A babiloni Satrap az Eufrátesz síkságán minden adó alól mentesített négy nagy várost, és ezért arra kötelezte őket, hogy ezeket a nagy indiai kutyafalkákat etessék és eltartsák. A történetírás atyja elmondja még, hogy Kaspatyros-tól (a mai Kasmír) északra és észak-keletre egy homoksivatagban óriási, rókánál nagyobb hangyák tanyáznak. Ezek lakóhelyül a földbe odúkat vájtak, és eközben aranytartalmú homokot találtak, amit összegyűjtöttek. Időről-időre az odavetődött, vagy szándékosan odáig hatoló utazók megpróbálják ellopni a kincsüket. De a vállalkozás veszélyes. Amint a hangyák észreveszik a csínyt, a menekülő üldözésére indulnak, és ha utolérik, kíméletlenül megölik. Hérodotosz elbeszélése valószínűleg csak eltorzítása az igazságnak, a történet magyarázatát Juhász Vilmos: Tibet című könyvében olvashatjuk. "Nyugat-Tibetben, Tok-dsalung-ban, - tehát körülbelül a Hérodotosz által megjelölt vidéken - ősidők óta mosnak aranyat. A magas fekvésű föld rendkívül hideg éghajlata és metszően éles szelei arra kényszerítik a bennszülött munkásokat, hogy fekete jakszőr bundákban dolgozzanak. Kutyáik rendszerint elkísérik őket s a terhet a hátukon cipelik. Ezek a tibeti teherhordó kutyák ugyancsak feketék, és olyan gyorsak és vadak, hogy a rablókat valóban úgy széjjeltépik mint Hérodotosz hangyái..."

Plinius római természettudós és író (Kr. u. 23-79) az időszámításunk előtti 326-ból származó feljegyzések alapján, az alábbi tudósítást hagyta ránk Nagy Sándor harci kutyájáról:

"Amikor Alexandrosz hadi népe élén India felé vonult, a Kaukázus déli lejtőin elterülő Albania (a mai Dagesztán) királya félelmetesen hatalmas testű kutyát ajándékozott a hódítónak. Alexandrosznak tetszett a tagbaszakadt eb, aztán előbb medvéket, majd vadkanokat, végül pedig antilopokat eresztett eléje a porondon. Az óriási kutya azonban nyugodtan fekve maradt, csupán figyelmes pillantásokkal nézte ezeket az állatokat. Alexandrosz elkeseredett a kutya lustasága láttán, és parancsot adott, hogy öljék meg. Amikor ez Albania királyának a tudomására jutott, újabb ebet küldött ajándékba Alexandrosznak, azzal a kérelemmel, hogy ne holmi gyönge állatokat bocsásson elébe, hanem oroszlánokkal meg elefántokkal próbálkozzék; azt üzente, neki mindössze két ilyen kutyája volt, ez tehát az utolsó. Alexandrosz nem sokat töprengett, nyomban egy oroszlánt bocsáttatott a kutya elé az arénában, és az eb szempillantás alatt leteperte a sivatag fejedelmét. Alexandrosz ezután elrendelte, hogy elefántot vezessenek a küzdőhelyre, és aztán soha nem érzett gyönyörűséggel nézte végig a soron következő látványosságot. A kutya ugyanis fölborzolta szőrét, mennydörgő hangján rémületes ugatást hallatott, fölpattant, hol balra perdült, hol jobbra fordult ellenfele ormányának csapásai elől, aztán újra meg újra nekirontott, megrohamozta az óriási vastag bőrű állat minden gyenge pontját, sikerrel kitért a roppant agyarak minden egyes döfése elől, és addig keringett körülötte, míg az elefánt el nem szédült az örökös körforgástól, és föl nem bukott, de olyan robajjal, hogy zuhantától döngve remegett a föld."

Hogy milyen borzalmas kegyetlenséggel dúlhattak az efféle állatviadalok, arról hű képet fest Diodorus Siculus görög történetíró:

"Szophitész indiai király vendégül látta Nagy Sándort és katonáit, és ez alkalommal százötven jószágból álló kutyafalkát vezettetett az uralkodó elé. Hogy ízelítőt adjon, milyen hőstettekre képesek ezek az ebek, Alexandrosz színe előtt hatalmas oroszlánt vitetett az állatviadalok céljára elkerített térségre, majd utána küldette a két legkisebbnek látszó kutyát is. Ezeket az oroszlán még eredményesen távol tartotta magától. Akkor további két ebet bocsátottak a küzdőporondra, és a négy kutya rövidesen úgy megragadta az oroszlánt, hogy sikerült maguk alá gyűrniük és legyőzniük. Akkor Szophitész elrendelte, hogy egyik szolgája, jókora nagy késsel a kezében, menjen be az elkerített területre, és vágja le az egyik kutya jobb lábát. Alexandrosz ennek láttán eliszonyodva fölkiáltott, és saját testőrét menesztette a hindu után, hogy akadályozza meg ezt az irtóztató tettet. Szophitész azonban türelemre kérte Nagy Sándort, megígérte neki, hogy három kutyával is megajándékozza amaz egy helyett; s akkor a hindu kísérteties lassúsággal levágta a kutya lábát, az állat pedig meg sem nyikkant. Félelmetes agyaraival mindaddig szilárdan belecsimpaszkodott az oroszlán testébe, míg csak el nem vérzett és ki nem múlt."

Ezeknek a nagy, többnyire fekete vagy aranyszínű, dogszerű kutyáknak a hírét első ízben Marco Polo (1254-1324) hozta Európába. A velencei kalmár 1271-ben utazott Ázsiába, átkelt Közép-Ázsián, és elért Pekingbe. Ott elnyerte Kubiláj mongol nagykán jóindulatát, aki helytartónak is kinevezte őt, és ilyen minőségében beutazhatta a Távol-Kelet hatalmas területeit, majd 1295-ben visszatért Velencébe. A tibeti kutyákról szóló jelentését gyakran idézik. Elbeszélésének pontos, és teljes fordítása az "Il Milione" című könyvből így szól: "El kell még mondanom, hogy ebben az országban pézsmát adó állat is található, olyan tömegben, hogy bűzük betölti az országot, egyik végétől a másikig. Ugyanis havonta egyszer pézsmát bocsátanak ki magukból... Az állatok neve tatár nyelven gudderi, és húsuk igen ízletes. Ezeknek a rablóknak igen sok remek és nagy kutyájuk van, melyek jó szolgálatot tesznek nekik a pézsmaállatok elejtésében, s így rengeteg pézsmához jutnak. Náluk nem használatos a Nagy Kán papírpénze, sem az ezüst, hanem sóval fizetnek. Szegényesen öltöznek, mert öltözetük csak állatbőrökből, vászonból és enyves szövetekből készül. Saját nyelvüket beszélik, és a tebet nevet viselik. Maga Tebet igen nagy tartomány...

Akkora vérebeik vannak, mint egy szamár, ezekkel vadászni szoktak, különösképpen vad ökrökre, melyek ... hatalmas, büszke állatok.

Kuidzsu tartomány kelet felé fekszik . . . A bennszülöttek segítsége nélkül senki sem mer utazni ebben a tartományban az oroszlánok óriási tömege, ereje és vadsága miatt. Ezért mindig a folyó közepén vetnek horgonyt, és mivel jó széles, biztonságban vannak. És mondhatom, a lakosság is tudja, milyen kegyetlenek ezek a fenevadak, és van is gondja magára. Ugyanis tenyésztenek ebben az országban egy nagy kutyafajtát; ez olyan csodálatosan bátor és vakmerő, hogy közülük kettő már megtámad egy oroszlánt. Ezért minden ember, aki útra megy, pár ilyen kutyát visz magával. Miközben tehát lován ülve az erdőben halad, íjjal meg nyilakkal felfegyverkezve, ha az oroszlán megjelenik, a kutyákat ráuszítja. Ezek a legnagyobb bátorsággal nekitámadnak, mire az oroszlán az állatok ellen fordul, de nem tud bennük kárt tenni, olyan ügyesen kerülik ki csapásait. Az oroszlán már továbbállna, mire utánaerednek, szüntelenül ugatva és arra lesve, hogy mi:or haraphatnak bele a combjába, vékonyába vagy bármelyik testrészébe. Az oroszlán nem bocsátkozik küzdelembe velük, csak hébe-hóba fordul vissza; és valóban, ha el tudná kapni a kutyákat, elbánna velük, ezek azonban résen vannak, hogy ilyesmi meg ne történhessen. Így, hogy a kutyák marásától megszabaduljon, az oroszlán elmenekül, és beveszi magát az erdőbe, ahol nekiveti magát egy fának, hogy védeni tudja az oldalát ellenük. Mikor pedig az úton járó meglátja az oroszlánt ebben a szorult helyzetben, fogja íját, mert azt mesterien kezeli, és addig ereszti a nyilakat a fenevadba, amíg megöli. Közben az oroszlán hiába próbálna kereket oldani: a kutyák nem engedik. Ilyenformán tudnak csak az úton járók védekezni ezen a vidéken az oroszlánokkal szemben."

Marco Polo után fél évszázadon át csend övezi Tibet mesés kutyáit. Csak 1800 körül ír Turner erről a feltűnő állatról. Turner a Kelet-indiai Társaság megbízásából utazott Bhutanon keresztül Tibetbe felfedezőútra. A Bhutan-tibeti határon látta ezeket a nagy kutyákat nomád pásztoroknál, amint yaknyájakat őriztek. Bhutanban rács mögé zárva is talált kutyákat, ezeket csak éjjelenként engedték szabadon. A kutyák nagyságát és bátorságát Turner az oroszlánokéval hasonlította össze.

A XIX. század végén újra felbukkannak e kutyák leírásai, igaz, most már nem útleírásokban, hanem kinológiai szakirodalomként. Itt van például Hamilton Smith, Bennet, Youatt és Martin, akik valamennyien nagyon pontosan írják le a tibeti masztiffot a XIX. század közepén, mi több, gyakran remek képet is mellékelnek, mint például Hamilton Smith, aki azt a kutyát örökítette meg, amely a harmincas években a londoni Tower állatseregletében élt.

A XIX. század végén meglehetősen eltérő leírásokat adnak a különböző szerzők a do-khyiről. Ennek okát könnyen megérthetjük, ha meggondoljuk, hogy Tibetben szó sem lehetett a fajta kitenyésztéséről, ezért sok helyi változat alakult ki.

Hedy Nouc 1980-ban a helyszínen, a Himalájában nézett körül egy Palachik nevű faluban a tibeti menekültek között, és 42 do-khyit szedett össze, melyek között három típust különböztetett meg: a bara-bengálit, a bharmourit és a lahaulit.

A Dog World 1983. szeptemberi számában D. A. Messerschmidt is utal arra, milyen sokfélék saját hazájukban ezek a kutyák. Az Annapurna-hegység északnyugati lejtőin élő gurungok a fekete vagy black-and-tan színű kutyákat kedvelik. Öt napot keletre utazva világos krémszínű, arany vagy rőt ebeket látni. Még messzebb északra, Thak Khola körzetben viszont hallani sem akarnak világos kutyákról, mondván, a krémszínűeket a birkákkal keverik össze, a rőt ebeket pedig könnyen sakálnak nézhetik.

1885-ben a bécsi Fitzinger kynológus a következő formában foglalja össze: "A tibeti dog kutyafajta tisztán tenyésztett földrajzi elterjedésén és az éghajlat befolyásán alapuló, bikalefogó változata, amely Közép-Ázsiához tartozik, és lakhelyéül Tibet jelölhető. Ez az erejével és nagyságával kitűnő kutyaalkat összmegjelenésével félreismerhetetlen hasonlóságot mutat a nagy bikalefogóval, ettől azonban nemcsak a sokkkal erősebb testalkatával és a messze tekintélyesebb nagyságával - melyben ezek a dogok legnagyobb egyedeit is túlszárnyalják -, hanem különböznek más részben nagyon fontos ismertetőjegyekben is. A fejük nagyobb, az agykoponya erősebben emelkedik ki, és az erősen domború homlok a szemöldök fölött mély bőrredőt képez. A pofa szélesebb és tompább. Az ajkak hosszabbak, és ezért mélyebben csüngők, a pofabőr ernyedtebb, a fülek hosszabbak, és inkább lefelé kerekítettek, és a szemek viszonylag kisebbek. A nyak rövidebb és vastagabb, a test tömörebb, és a farok, melyet legtöbbször a háta fölött felfelé görbítve hord, a sűrű szőrzet következtében lényegesen vastagabbnak, csaknem bozontosnak tűnik. A szőrzet a hasi oldalon lazább és jelentősen hosszabb, de leghosszabb a faroknál, különösen ennek alsó részén, ahol rojtokat képez. A test színe mélyfekete, az oldalakon valamivel világosabb, és csak a lábak és a szemek fölött mindkétoldalt élénk rozsdabarnára vagy világosbarnára színezett. Az angolok ezt a kutyát tibeti masztiffnak, a franciák tibeti dognak hívják."

Martin (1845) és később Youatt egy kimondottan dog típusú, lebernyeges bőrű kutyát ír le: "egész testén szokatlanul laza a bőre... ajkai még jobban lógnak (mint a masztiffnak) ... továbbá sokkal sötétebb az arckifejezése (mint a masztiffnak), mert..." bőre mély ráncokba fut a szeme felett, lelóg két pofájáról, és lógó ajkakban végződik."

Emellett a különböző szerzők állandóan utalnak az újfundlandival való hasonlatosságra, így például Gustav Kreitner osztrák térképész, Széchenyi gróf kísérője: "A tibeti kutya sokban hasonlít az újfundlandira, de jóval nagyobb a feje, és sörényszerűen növő tarkószőrzete imponáló vadságot kölcsönöz külsejének.” Ludwig Beckmann, a híres állatfestő is Bécsben látta a tibeti kutyákat egy ottani kiállításon, és - akárcsak Széchenyi gróf és kísérete, - szintén hangsúlyozza a hasonlatosságot az újfundlandival: "Mindkettő valamelyest csau típusú. A rövid, egyenes lábaik és a kicsi, kerek, de súlyos lábfejük ellenére ezek a kutyák igen gyorsak, és hihetetlenül magas és hosszú ugrásokra képesek. Kétségtelenül a tibeti kutya minden kutyaismerő számára mély benyomást kelt, amik némiképp az újfundlandi, a dog és a pásztorkutya között középen  Vero Shaw (Kutyák könyve 1879): " A tibeti masztiff egy mogorva, nagy fülű, az újfundlandira hasonlító eb. A szőre durva tapintású, a farkát fenn hordja a háta fölött, és legnagyobbrészt fekete színű és rozsdabarna."

 

 

Robert Leighton (A kutya új könyve 1907) így írt egy 1906-ban, Londonban kiállított tibeti masztiff - Bhotian - hazautazásáról: "Bhotian útja Indián át költséges volt, mert külön kocsiban kellett utaznia. A szó szoros értelmében kiürült a peron azokon az állomásokon ahol megsétáltatták. Az ennyire ritka kutyát lehetetlen pontosan jellemezni, de az alábbiak valamilyen elképzelést nyújtanak a fajtáról. A tibeti masztiff a vállánál 70-75cm magas, vad, idegenekkel szemben gyanakvó, és harcképessége figyelemre méltó. Bundája közepesen hosszú, színe fekete és rozsdabarna, vörös és fekete, vagy szürke. Feje a bernáthegyiére emlékeztet. Állkapcsa rövid, széles és mély. Fülei magasan állnak, viszonylag kicsik és redősek. Piheszőrrel borított farkát mozgás közben a háta fölött viseli" Hugh Dalziel a walesi herceg kutyáit látta, amelyek nagyságban elmaradtak az angol masztiffoktól. Ezért azután Beckmann arra gyanakszik, "hogy a legtöbb utazó hatalmas ebekről szóló beszámolója túlzáson alapul". Strebel ugyancsak kritikus, ugyanis ő a kanoknál 58 és 78 cm közötti marmagasságot mért, szukáknál pedig 56-65 cm-t. A ma érvényes 1982-es FCI-standardnak megfelelően megkövetelt vállmagasság 65 és 75 cm között van, a hozzá tartozó testsúly pedig 45 és 65 kg között lehet.

A do-khyi saját hazájában

Az adatok közötti sok ellentmondás kétségtelenül annak a körülménynek a rovására írható, hogy az, amit mi, európaiak általánosságban tibeti masztiffnak nevezünk, saját hazájában nem alkotott tulajdonképpeni fajtát, sokkal inkább helyi változatokból állott, melyek eléggé eltérő megjelenésűek lehettek. A tibeti ember sem a kutya szépségét nézte elsősorban, hanem azt, hogy elvégzi-e a rábízott feladatot, és eléggé igénytelen-e. Hedy Nouc szerint hazájukban kukoricakenyérrel és kecske- vagy juhtejjel táplálják a tibeti kutyákat. Húshoz csak akkor jutnak, ha szereznek maguknak. A nagy növésű kutyákat a nyájak, házak, kolostorok és paloták őrzésére tartják.

A tibeti "do-khyi" szó szerint annyit jelent, mint "megkötve tartott eb". A tibetiek előszeretettel viseltettek a black-and-­tan színű ebek iránt, melyek egy-egy világos pamacskát viseltek szemük fölött, amit a tibetiek "második szempárnak" neveztek, úgy vélvén, ezzel akkor is lát az eb, ha valódi szemét becsukja. A fej és a sörény adta impozáns képet úgy igyekeztek tovább erősíteni, hogy jakszőrből készült, vörösre festett bozontos gallért tettek a nyakára. Az ilyen házőrzők igen elterjedtek. Általában nagyon vadnak tartják őket a leírások. Ma már tudjuk, hogy a tibetiek akartak maguknak vad házőrzőket, és a kutyák agresszivitása nagyrészt a nevelés eredménye volt.

A kutyát nemcsak házak és nyájak őrzésére használták, hanem teherhordónak is. A tibeti hágók és hegyi ösvények egy része olyannyira keskeny, hogy az ilyen helyeken még szamarat vagy öszvért sem lehet teherhordóként használni, csak birkát, kecskét - és ezek szerint kutyát.

Hooker, a botanikus, a múlt század ötvenes éveiben beutazta Tibetet, és így ír le egy ilyen karavánt (Siber, 1897 nyomán idézem): "A tibetiek karavánjai rendben masíroznak: kecskék és birkák között találom magam, komótosan ballagnak, és cipelik a maguk két zsák sóját. Mellettük egy rendkívül termetes tibeti masztiff, bikafaló nagy fejjel, de terhe ugyanaz, mint a többi állatnak, ő is sót cipel hegyen-völgyön át, hiszen ne feledjük, hogy a világ egy olyan elmaradott régiójában vagyunk, ahol a mai napig megőrizte a só értékes csereeszköz szerepét. Alapjában a végfelhasználónak természetesen nem a levesbe kell ilyen hatalmas mennyiségű só, hanem konzerváló eszközként használja, lehet, hogy éppen annak a birkának hosszabbítja meg földi létét, aki a hátán cipeli a két zsákocskát. Térjünk azonban vissza a továbbra is békésen ballagó masztiffra, akihez ugyan nem tűnik méltónak, hogy így cipekedik a karaván jószágaival együtt, de hát napközben sem a jak, sem a birka, de még a kecske sem szorul vezetésre, védelemre, hiszen teljesen szelídek. Ezért nappal türelmes teherhordóvá alázkodik az eb, és csak éjszaka veszi fel az őrszolgálatot."

Sajnos feltételezhető, hogy 1959 után, a kínai rezsim befolyása alatt, gyakorlatilag kiirtották a do-khyit. Mindenesetre azok, akik az utóbbi években utaztak Tibetbe, csak nagyon ritkán találkoztak fekete kutyával.

A do-khyi Nyugaton

A XIX. század végétől néha hoztak egy-egy ebet Európába, különösen Angliába, hiszen gyarmata, India révén ez az ország volt a legközelebb Tibethez. Itt azután vagy a felső körök megbámult státusszimbóluma lett a messziről hozott eb, vagy ugyancsak bámuló pillantások kereszttüzében sínylődött az állatkert ketrecében. Az eredeti környezetükből kiragadott ebek többnyire nem értek meg magas kort.

A múlt század harmincas éveiben a Tower állatseregletébe is bekerült néhány példány, de nem éltek sokáig. 1847-ben Lord Hardinge küldött Viktória királynőnek egy tibeti masztiffot Indiából, 1876­ban pedig a walesi herceg vitt két kutyát Londonba, melyeket kétszer bemutatott kiállításon is. Tenyésztésbe azonban valószínűleg nem fogta őket.

Az első európai tibeti dog-alom Berlinben mutatható ki 1898. február 12-én. A berlini állatkertnek volt egy szukája és egy kanja, nyilvánvaló import a déli himalájai peremállamokból. Ebből a párosításból 9 kölyök született. Semmit nem lehet azonban tudni, hogy hova kerültek a kölykök, és az alom továbbtenyésztéséről sem.

Többen hangoztatták, hogy a do-khyi rendkívül gyorsan degenerálódik, ha elkerül hazájából, mert a felföld ritka levegőjéhez alkalmazkodott, és nem viseli el a mélyebben fekvő vidék sűrű levegőjét. Ez a feltevés teljesen tévesnek bizonyult. A fajtát 1928-ban, Angliában kezdte tenyészteni egy Irma Bailey nevű hölgy, aki - hála a tibeti nemességhez fűződő jó kapcsolatának - öt pompás állatra tett szert. A tenyészet sokat ígérően indult, és 1932­ben P. B. Bates folytatta. 1945 után azonban nyoma vész a Bailey-féle ebeknek, ez az ág bizonyára kihalt mára.

A mai tenyésztőknek tehát megint teljesen elölről kellett kezdeniük. Dolgukat megnehezítette, hogy Tibetből immár nem lehetett kutyákat hozni, ezért a határterületek (India, Nepál, Bhután) tibetiek által lakott vidékeiről szereztek be tenyészállatokat.

1945 után egy ideig senki sem törődött a do-khyi tenyésztésével, de azután újraindult a tenyésztés. 1975-ben született az első alom az USA-ban, a szülőket Nepálból importálták. 1979-ben Hollandiában is világra jött egy alom (indiai import szülők), és Németországban is (USA-ból és Nepálból importált szülőktől).

Svájcban egy Muna von Thodung nevű, nepáli származású szukát jegyeztek be először do-khyiként, azonban neki nem született utóda. Őt 1979-ben egy black-and-tan színű, Althan nevű kan követte, aki nepáli apától és bhutáni anyától származott. 1980-ban jegyezték be a svájci do-khyik ősanyját, az amerikai tenyésztésű Ausables Qwan Yint.

A do-khyi jelleme

Arisztotelész (Kr. e. 384-322) szerint a tibeti masztiff egyenesen a tigris és a kutya keveréke, Max Siberig (1897) bezárólag valamennyi szerző gonosz, vad és kiszámíthatatlan fajzatként jellemzi. Strabon (megh. Kr. e. 25-ben) azt mondja, hogy a tibetiek kutyái bátrak, és ha egyszer megragadták áldozatukat, addig el nem eresztik, amíg vizet nem öntenek az orrukba. Eközben dühükben úgy kiforgatják szemüket, hogy az néha ki is pottyan. Még egy bika is hiába vergődött, amikor egy ilyen eb megragadta, nem tudott szabadulni, és elpusztult.

A római Gratius Falsiscus (Kr. e. 159 táján) valószínűleg hallomásból már ismerte a tibeti kutyát, hiszen így ír: "Vannak, akik tibetit tartanak, amely maga a megtestesült féktelen düh."

Még félelmetesebben hangzik A. Hosie leírása ( 1890): "Ha nappal utasok közelednek egy faluhoz, akkor előjönnek az asszonyok, lefogják a kutyákat, és addig ülnek a fejükön - amint arról Henderson beszámol -, amíg az idegenek el nem hagyják a falut, különben lovat és lovast egyaránt széttépnének a tibeti masztiffok. Sötétben . . . még maguk a helybéliek sem merik elhagyni házaikat, mert a vad őrök nem sokat szaglásznak, hanem rávetik magukat mindenkire, akit csak megpillantanak." Mai szerzők is bizonygatják a tibeti masztiffok vadságát. Ezt három példával bizonyitom: "Mielőtt aludni tértem volna vackomra, a konyha sarkába, kimentem egy pillanatra. Háziasszonyom a lelkemre kötötte, nehogy lemenjek a létrán az udvarba, mert a házőrzők rögvest széttépnének." (Alexandra David-Néel, 1924). "Megtudtuk, hogy kísérőcsapatunk előző este későn érre el a sátortábort, és a sátrakat őrző kutyák megtámadták őket. Egyik kísérőnkkel alaposan elbánt egy kutya, arcán, kezén, lábán marta össze a szerencsétlent. Jó két órán át igyekeztem ellátni 28 csúnya sebét." (W. N. Fergus­son, 1911).

"Néha minden óvintézkedés csődöt mond, és megharapják, sőt olykor meg is ölik az embert. A nyolc év során, melyet 1930 és 1940 között Amdóban töltöttem, három olyan esetről hallottam, hogy egy lovas kutyák közé esett, és soha többé nem kelt fel. Nem csak az idegeneket fenyegeti ez a veszély. Felnőtteket és gyerekeket egyaránt érhet komoly harapás még saját lakóhelyükön is. Tapasztalataim szerint a karddal ejtett seb után a kutyaharapás volt a leggyakoribb ok, ami miatt orvosi segítségért folyamodtak." (Robert B. Ekvall, 1963).

Ezek a hírek annál is hihetőbbnek tűntek, mert Sven Hedinnél arról olvashatunk (Meine Hunde in Asien, 1950), hogy Lhászában és más városokban halottakat faltak fel a kutyák, sőt a jámbor szerzetesek megtiszteltetésnek vették, ha ilyen ebek emésztették el őket. Hedin is úgy írja le ezeket a kutyákat, mint "rettenetes félvad bestiákat, melyek főként halottakkal táplálkoznak".

Ezek az úti beszámolók megerősítették az antik szerzők vélekedését, akik a nagy kutyákat semmiképp sem normális házőrzőknek tekintették, hanem tomboló bestiáknak. Később meglepetést okoztak azok a tibeti kutyák, amelyek mégis úgy viselkedtek, mint más ebek.

Amikor Strebel ( 1905) azt állította, hogy az általa megvizsgált kutyák egyáltalán nem voltak rossz szándékúak, akkor a közönség ezt egyszerűen eleresztette a füle mellett, mert nem illett a tibeti masztiffról alkotott képbe. Azt sem vette senki tudomásul, hogy Reul professzor. aki "a belga juhászkutya megmentőjeként" vált ismertté, 1894-ben és 1895-ben az alábbiakat írta: "Újabban az utazók azt állítják, hogy egyáltalán nem annyira bátrak és vadak (a kutyák), sőt még erejükkel sem arányos bátorságuk és vadságuk."

Ismertek voltak gróf Széchenyi Béla (Széchenyi István legidősebb fia) tibeti dogjai a századforduló előtt. Széchenyi két kutyát hozott magával Tibetből a nagycenki kastélyába, annak őrzésére. Beckmann, megismerve Széchenyi gróf kutyáit, az alábbi következtetésre jutott: "Az utazók által gyakran kihangsúlyozott dühös rámenősség kevésbé velük született tulájdonság, hanem egyszerűen a félig civilizált, gyéren lakott vidékek őrző-és uszítókutyaként való egyoldalú felhasználásuk következménye."

Ha gyakran és sok mindenben ellentmondóak voltak is az úti beszámolók, az őrkutyákkal kapcsolatban egybehangzóak: a tibeti őrkutya olyannyira utálatos és gonosz, durva és harapós, hogy legjobb kitérni az útjából. Sok utazó számára ezek a kutyák jelentették a legkellemetlenebb emléket a világ tetején lévő amúgy békés országról.

Nem akarjuk kétségbe vonni e beszámolók igazságtartalmát, de világosan le kell szögeznünk a tényt, ami minden kutyafajtára érvényes: a kutya azzá válik, amivé nevelik!

A tibetiekkel folytatott beszélgetések rendre igazolják, hogy a hegylakók kedvelték a vad, agresszív ebeket. Ha ezt meg akarjuk érteni, bele kell élnünk magunkat helyzetükbe: a négyzetkilométerenkénti háromfős népsűrűség és a ritkán lakott területeken garázdálkodó rablóbandák miatt a vidéken élő embernek először minden idegen gyanús volt. Zárható ajtó, mi több, kilincs híján egészen sajátos védekezőrendszert építettek ki maguknak, hogy ellenőrizzék a sátrukhoz közeledőket: a kutyák egy része a nomád tábor körül őrködött, más részüket pedig a sátor bejáratához kötötték. Így a sátrak éppúgy zárva voltak idegenek előtt, mintha biztonsági zárat szereltek volna rájuk. Ha idegen tűnt fel a láthatáron, felhangzott az ugatás; az ebek úgy viselkedtek, mint egy riasztóberendezés. Ha az idegen a táborba igyekezett, s nem csak el akart haladni mellette, akkor jó száz méterre meg kellett állnia és kellő hangerővel elüvöltenie jövetele célját. Ha szívesen látott vendég jött a táborba, akkor megkötötték, illetve rövidebbre fogták az ebeket, és megnyugtatták őket. Szabaddá vált a belépés. Ha viszont nem látták szívesen a látogatót, akkor egyszerűen a kutyáikra hagyták a dolgot a nomádok - az ajtó zárva maradt.

Albert Tafel kedélyes nyugalommal meséli el megérkezését egy ilyen táborba: "Még több mint száz méterre voltunk a tábortól, amikor már körülvett minket a tomboló falka. Ezért idejében leszálltunk a lovainkról, és gyalogosan vezettük őket: a lovak hátsó lábaikkal kirúgva jól távol tudják tartani a mindig hátulról rohamozó ebeket. Hamarosan néhány asszony rohant ki a sátrakból, és kőhajigálással zavarták el a kutyákat. Barátságos köszöntéssel átvették lovainkat, minket pedig az egyik sátorba vezettek."

A tibetológus Ekvall feljegyzéseiből azt is megtudjuk, hogy a kutyák nemcsak a ragadozókat és az idegeneket tartották távol, hanem a kíváncsi szomszédokat is. Így biztosították az egyes családok intim szféráját, zárható ajtó helyett.

 

Jim Corbett (Emberevő leopárd 1969) egy negyven embert elpusztító leopárd után vadászott Ladakhban. "Az út egyik hajlatánál, száz yardra a tábortól, a leopárd megpillantotta az elkerített helyről kiszökött kecskéket, átkelt az út külső feléről a belsőre, és a hegyoldal növénytakarója alatt kúszva lopózott a legelésző állatokhoz, megölte az acélkék kecskét, és visszatért az útra anélkül, hogy akárcsak a leölt állat véréből fogyasztott volna.

A bekerített helyen rövid, de erős láncokkal fatönkhöz kötött két juhászkutya őrizte a kimúlt kecskét, és a málházó szabályos rendbe rakott csomagjait. A hegyek között málhát cipelő emberek hatalmas, roppant erejű fekete kutyái nem hasonlíthatók az Angliában vagy Európa más részén ismert juhászkutyákhoz. A menetelés alatt a málházók sarkában loholnak, tulajdonképpeni feladatuk, amit tökéletesen teljesítenek, a táborverés után kezdődik. Éjjel őrzik a tábort a vadállatok ellen - kettőt ismertem, amelyek megöltek egy leopárdot -, és nappal, míg a málhások távol vannak, legeltetik a nyájat, és védik a tábort minden betolakodó ellen. Feljegyezték, hogy egyik ilyen kutya megölt egy embert, mert az el akart vinni egy csomagot a táborból.

Követtem a leopárd csapáját onnan, ahol a kecske megölése után visszatért az útra; végig Golabrain és még egy mérfölddel tovább, ahol egy szakadék keresztezi az utat. Itt a ragadozónak nyoma veszett. A leopárd körülbelül nyolc mérföldet tett meg a mangófától a szakadékig. Ezt a hosszú és látszatra céltalan utat, amely messzire vezetett az elejtett zsákmánytól, semmilyen körülmények között sem tette volna meg egyetlen közönséges leopárd sem, de az ilyen nem is öli meg a kecskét, ha nem éhes.

Negyed mérfölddel túl a szakadékon, az útmenti sziklán gyapjút font az öreg málházó, és vigyázta a nyílt hegyoldalon legelésző nyáját. Amikor cigarettával kínáltam, fonópálcikát és a gyapjút, takaróból készült öltözékének nagy térfogatú zsebébe süllyesztette; rágyújtott és megkérdezte, idejövet láttam-e a táborát. Amikor azt feleltem, hogy láttam, s azt is tudom, mit művelt ott a gonosz szellem, s megjegyeztem, hogy tanácsos lenne eladni a kutyáit a tevehajcsároknak, ha legközelebb Hardwarba látogat, mert nyilvánvalóan inukba szállt a bátorság, az öreg bólogatott, mint aki egyetért azzal, amit hallott. Aztán megszólalt:

>Sahib, még mi, öreg csontok is elkövetünk hibákat, és meg is szenvedünk értük, ahogy én is szenvedtem az éjszaka a legjobb kecském elvesztése miatt. A kutyáim bátrak, mint a tigrisek, a legjobbak Garhwal összes kutyái közül, és sértés azt mondani rájuk: csupán arra valók, hogy eladjam őket a tevehajcsároknak. Valószínűleg észrevette, hogy táborhelyem közvetlenül az út mellett van, és attól tartottam, ha valaki éjjel arra közlekedik, a kutyáim megharaphatják. Ezért ahelyett, hogy szokásomhoz híven szabadjára engedtem volna, láncra vertem őket a tüskés kerítésen túlra. Ennek a következményét látta. Nem lehet tehát a kutyákat hibáztatni, annál inkább sem, mert a nagy erőlködésben, hogy megvédjék a kecskéimet, a nyakörvük belevágott a húsukba, és jó néhány napig eltart, míg meggyógyulnak.<"

A tibetieknek az éberségre kihegyezett szelekción kívül is megvoltak a maguk eszközei, hogy kellően vadítsák kutyáikat. A láncra verés mellett (lehetőleg már kölyökkorban) főleg azt javasolták, hogy sok vért kell itatni az ebbel, így tehető "gonosszá".

Természetesen a kutya külsejének is komoly szerepe volt a pszichológiai elriasztásban: a jó őrkutya nagy és erős. A legfélelmetesebb és éjszaka legjobban álcázott a fekete kutya, szeme felett két világos szőrpamaccsal (második szempár), mert a hiedelem úgy tartotta, négy szemmel többet lát, mint kettővel. A do-khyi által keltett imponáló benyomást úgy igyekeztek tovább erősíteni, hogy jakszőrből készült, vörösre festett rojtos gallért húztak át a fején, az úgynevezett kekhort. Néha fekete-fehér "szemek" is mintázták a rojtokat, hogy mágikus erejükkel távol tartsák az ellenségeket a kekkor viselőjétől. Ha ilyen kutya őrzi a ház bejáratát, mindenki nyugodtan álomra hajthatja a fejét. J. A. Petersen ( 1895) elmondja, mennyire fontosak voltak ezek az őrkutyák: "Hegyes vidékeken nélkülözhetetlenek, mert éberen őrzik a nyájat, és meg is védik a farkasoktól, sőt részt vesznek a farkasvadászaton is. Időnként egész falvak maradnak férfiak nélkül, kizárólag a masztiffok védelmére bízva. A kutyák kiválóan teljesítik feladatukat, és ha közelíteni merne valaki a rájuk bízott asszonyokhoz, gyermekekhez, az ebek kegyetlenül széttépnék a behatolót, legyen az négylábú vagy kétlábú rabló."

A tibeti ebek vadságáról és megközelíthetetlenségéről tudósít a magyar Széchenyi gróf is a Deutschen Jagdzeitung XIV. év­folyamában. Széchenyi 1880-ban utazta be Kelet-Ázsiát, és nyilván nagyon érdekelték a kutyák. Beszámolójából idézünk: "Cung-ca előtt pompás tibeti kutyára leltem, melyet két másikkal együtt haza szerettem volna vinni Európába. Diangának hívták, és rendkívül vad volt. Hetekre volt szükségem, hogy megérinthessem, noha saját kezűleg etettem. Egy ilyen etetési kísérletnél átharapta a kezemet, szerencsére ott, ahol nem volt csont... Folyton kártérítést kellett fizetnem a harapós állat miatt, mert kifejlett disznókat ölt meg, egyszerűen átharapva tarkójukat, és egyetlen tyúk sem menekülhetett előle. Amikor először látott bivalyt, rárohant az egyikre, hátára ugrott, és így megkergette az egész nyájat. Később Rannóban, az Irrawaddy folyónál le kellett lőnöm ezt a pompás kutyát... könnyek szöktek a szemembe, mert az utóbbi időben már megszokott engem."

Széchenyi két olyan kutya képével illusztrálja írását, melyek elkísérték útján. Az egyik a már említett Dianga, a másik egy Diama nevezetű. A Dianga és Diama nevek a szem fölötti pamacs árnyalatnyi barna színkülönbségeire utalnak.

Széchenyit lenyűgözte a kutyák mély hangja is, amely harangszóra emlékeztette. Hogyan is lehetne ilyen bestiákat, ilyen gonosz szörnyetegeket tartani a mi civilizált országainkban? Hiszen azt talán mondanom sem kell, hogy az igazi tibeti jellemű tibeti masztiffnak aligha van létjogosultsága a mi sűrűn lakott országainkban, ahol még a legkisebb kutyaharapást is zokon veszik. Kétségtelen tehát, hogy a jellembeli alkalmazkodás túlélési feltétel a kutyafajta számára.

A tibetivel ellenkező irányba folytatott szelekció már néhány generáción belül meglepő eredményeket hozott. A do-khyi sem harapott sokkal gyakrabban, mint ebtársai, hiszen végeredményben e téren is igaz, hogy a kutya az lesz, amivé nevelik. Ha megfelelően nevelik, gyakran találkozik idegenekkel otthon és máshol, akkor "vadsága" nem lesz feltűnőbb, mint más kutyáké. Egyvalamivel azonban tisztában kell lennünk: a tibeti kutya őrkutya, és maradjon is meg annak. Ugatni fog, ha gyanús dolog közeledik, márpedig neki majdnem minden gyanús. A területére behatoló idegent szinte biztosan nem fogja se be-, se kiengedni, hanem "odaszögezi", amíg oda nem ér valaki az övéi közül.

A do-khyi megőrizte a tibeti kutyafajtákra jellemző önállóságot, ami néha önfejűséget is jelent. Együtt élni lehet vele, uralkodni azonban nem lehet fölötte, nem lehet semmibe venni, és nem fog meghunyászkodni. A falka teljes értékű tagjának érzi magát: ez úgy mutatkozik meg, hogy szeretne "hozzátartozói" társaságában lenni. A családon belül kifejezetten mamakedvence-allűröket vesz fel.

Alain Delon a híres francia színész házát nagy fallal vette körül. A területet pedig rengeteg, hatalmas kutya őrzi. Az egyik újságírónak így nyilatkozott: "Három hónappal ezelőtt elveszítettem hat kutyámat. Nagyon megviselt. Őregek voltak, az egyikük rákban szenvedett. Pásztorkutyák, tibeti dogok, mind-mind hatalmas állat. Nem tudom hogyan fogom pótolni őket... Egy kutya élete olyan rövid. De ezalatt a rövid idő alatt olyan sok szeretetet képes adni. Az ember a szívébe fogadja és aztán...Régen farkas voltam, valódi vadállat. De itt, Douchyban eltemettem a kutyámat. Egyszer majd én is ott leszek mellette."

A do-khyi nem az a kutya tehát, akit magára lehet hagyni egy villa nagy kertjében, hadd őrködjön, és elegendő az etetések alatt röviden érintkezni vele. Az így tartott do-khyi előbb-utóbb problémás kutya lesz. Szereti a közelében tudni az övéit, állandóan látni, de legalábbis hallani őket. Ha van egy nyugodt sarok, ahonnan meg tud győződni arról, hogy minden rendben van, akkor látszólag lustán heverészik akár órákon át, amíg csak meg nem mozdul az "embere".

A do-khyi lassan fejlődik ki, testileg-lelkileg egyaránt. Kellemetlen "mellékkörülmény" ez, de számolni kell vele, és bizony sokáig kell következetesnek lenni a do-khyi nevelése során, míg magatartása végre megfelel elvárásainknak. Egyvalamiről azonban aligha lehet leszoktatni: játékos kedvéről. Előfordul, hogy néha még a méltóságteljes "kutyaöregúrra" is ellenállhatatlanul rátör a játékkedv. Ha ilyenkor éppen nincs megfelelő játékszer a közelében, akkor egyszerűen valami tárgyat nevez ki játékának, például párnát, papírkosarat vagy újságot - eléggé élénk a fantáziája e téren! A dolog lelki hátteréről nem sokat tudunk, de tény, hogy a fejlett intellektusú lények - köztük az emberek is - tovább maradnak gyermekek, bizonyos értelemben "sohasem nő be a fejük lágya". Ez egyben azt is jelenti, hogy sok tekintetben nyitottak maradnak a külvilággal szemben, szinte életük végéig képesek alkalmazkodni bizonyos változásokra. A kutyával is ez a helyzet, noha fejlődése során egy-egy szakaszban sok tulajdonság és magatartásmód végleg rögzül, hiába is próbálnák ezeket megváltoztatni. Erről bővebben mesélhetnek mindazok, akik a szocializációs időszakban elkényeztették a kiskutyát, amely azután olyannyira fejükre nőtt, hogy még az ágyukból is kitúrja őket. Ugyanakkor a kutyára egész életében jellemző marad a külvilág iránti állandó érdeklődés, folyamatosan felderíti környezetét, különösen akkor, ha új helyre kerül. Igyekszik minden tárgyat is megvizsgálni, nemcsak abból a szempontból, hogy azon milyen nyomot hagytak fajtársai, hanem az is érdekli - erre jó példa az újsággal játsszó do-khyi -, hogy magát a tárgyat milyen tulajdonságok alapján használhatja. Ez az állandó felderítés, melyet az etológusok explorációnak neveznek, elképesztő megfigyelésekhez segíti a kutyát. Ezt a "tudást" azután elraktározza és egészen váratlan pillanatokban veszi elő. Ezért lepődünk meg, ha például könnyedén talál menekülési útvonalat egy olyan helyzetben, amikor még az ember is zavarban van, pedig úgy véljük magunkról, hogy eléggé pontos térképet hordozunk fejünkben környezetünkről. A kutyának is van ilyen térképe, de abban szerepelnek még a szagok is, ezáltal egy új dimenzió is belép. A do-khyinak tehát vannak olyan jellemvonásai, melyeket a jövendő tulajdonosnak előre tudnia kell, és figyelembe kell vennie saját szokásai átalakítása szempontjából.

 

 

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Test, just a test

(Evgeniya2018, 2017.03.01 03:39)

Hello. And Bye.

property - real estate wordpress theme free download

(AyLeoUNDUT, 2017.02.14 06:56)

this is the apropriate place to post my topic. So if i'm wrong then remove this topic - Allatvilag - Tibeti Masztiff.

The book provides you with instructions for building a variety of websites, walking you through WordPress installation and setup, all the way through writing high-quality, serch engine optimized content. It covers media, mobile, plugins, themes, widgets, and more. Plus, it’s completely up-to-date to version 3.9, which is kind of a rarity for printed materials. <a href=https://themeforest.net/item/luster-the-biggest-real-estate-wordpress-theme/9719682?ref=AyLeo>real estate wordpress themes 2013 </a>After reading this Friedman selection, you should have a handle on WordPress theme development from using a development server to building WordPress-specific site architecture to actually creating a theme. It also offers insights on how to implement responsive design, makes plugin suggestions, and includes a step-by-step guide for converting a regular site into a WordPress one. Seriously, I love it and you should too.

The wordpress real estate advanced search comes with a Shortcode generator. Each available short code you can see in the demo preview. Building a wordpress real estate website. We work on Luster Theme wordpress real estate blog daily and make updates weekly. All bugs that will appear on our customers websites will be fixed in a short time. Wordpress real estate broker theme. We have a support forum and a great documentation (online and PDF). <a href=https://themeforest.net/item/luster-the-biggest-real-estate-wordpress-theme/9719682?ref=AyLeo>edit a wordpress theme </a>The theme is integrated with PayPal payments, so your visitor?s properties will have the option to pay a tax until it will be accepted by the Administrator. Multilingual real estate wordpress theme is bout Luster. You can check this option on our demo preview using the credentials (Login – demo ; Password – demo) and see the minimal real estate wordpress theme. The property can be published automatically after a successful payment or it can be placed for a review, it depends what settings you will select in the Theme Options panel. Minimalist real estate wordpress theme.

Take a look - real estate wordpress theme 2015
<a href=https://themeforest.net/item/luster-the-biggest-real-estate-wordpress-theme/9719682?ref=AyLeo>real estate wordpress theme free</a>